Ismered a világot kérdezem, előtted állok...
Te nem figyelsz… Nem hallod? Hozzád kiáltok!
Igen… Ennyi a válaszod, pedig, dehogy ismered...
a saját álmaidat élteted, a másokét elfeleded..
Kegyetlen vagy, csak magadat ismered,
Csak is saját magadat szereted..
Gyere, megmutatom a világom,
Ahova örökre szívemet zárhatom.
Gyere, gyere ne légy gyáva,
Hisz csak én vagyok árva.
Lépd át a kaput...látod már a világom...?
hogy a Te lelked a hibás összetörted minden álmom..
Mutatom, a szívem ott hever darabokban, Miattad,
Hisz csak ezt mondtad: „ezt a szerelmet csak Te akartad."
Minden csupa vér, minden csak nekem fáj,
Nincs rajta semmilyen csodálatos báj…
Csak a fájdalom, ami bennem él,
Nincs olyan, hogy majd felszárítja a szél…
Nézd meg, mit tettél,
Mikor mondtad, szerettél…
Egy gyilkos, csak az vagy,
A szívem melletted, elfagy.
Már nem szenvedek, az ereimből vér folyik,
A szemedbe egy könny szökik…
Könny? Még most is játszod az eszed,
Nincs szükségem Rád, nem kell kezed.
Menj, szaladj, fuss el, ne akarj bátor lenni,
Ne akard az én bocsánatomat megvenni.
Felébredsz álmodból s értem remegsz,
A Haláltól még te is rettegsz…
Féljél, hisz egyszer eljön érted,
Majd mikor halálomat kérted.
Nézd meg az eget, hol látlak,
S fentről majd Téged szánlak.
Hozzám rohansz betöröd szobám ajtaját,
De már nem játszhatod ki a halált,
Értem jött, csak is értem,
Hisz régóta véreztem.
A vér a testemre simul,
Az arcom már nem pirul.
Minden érted volt,
De eltűnt, s már csak szívem holt.
Látod, hogy véres a kezem,
Hogy lassan lecsukom a szemem.
Üvöltöd, ne még, ne menj el,
Még a Nap nem kell fel…
De már minden késő,
A halálom a végső.
Itt fekszek lábaid előtt holtan...
Örök szerelmed maradok álmodban.
Hát ezek voltunk mi, egy szétszakított kép...
egy kép.. Mit ellep már vér,
Egy kimondatlan szó, már késő elmondani...
Egy világ, mit elfelejtettem megmutatni...