Megy a vándor az erdőben, egy kis pataknál megáll,
Megáll a csobogó víz partján, iszik, leül, és meditál.
Csukott szemei mögött látja a patak tiszta kék vizét,
Szájában érzi enyhítő, kellemes, hideg, jó ízét.
Agya tiszta, lelkében semmilyen érzelmek nincsenek,
Nem gyötrik őt fájdalmak, nem gyötrik őt félelmek.
Gondolatok törnének rá, de azon nyomban elnyomja,
Egy sóhajtással a múltat, s jövőt csírájában elfojtja.
Csak a jelen ami számít, a kék ég, a forrás vize,
A lombos koronájú vén fák, köztük a Nap megtört tüze,
A vándor feláll, és útnak indul. Botjára támaszkodik,
Csak megy-megy az erdőben ő, és soha már nem álmodozik.


Esténként a földre fekszek, csak egy takaró hiányzik,
Igazából nem is a testem, a lelkem az, ami fázik…