-Tudod mennyire örülök, hogy elengedtek a szüleink?-kérdezte Viki Zsoltitól a repülőn.
-Gondolom.-mosolygott a srác.
-Olyan hosszúnak tűnik az út. Már otthon akarok lenni!
-Otthon leszel!-és megfogta Vik kezét.
-Azért elég sokáig beszéltek!
-Aha. kb 2 óráig bezárkoztak a szobába. NEm hittem, hogy utazhatunk majd.
-Én se nagyon hittem benne. De hála a szüleidnek, mégis!!
-Hát a te szüleid is rendesek voltak.
-De legfőkébb te voltál az. Ugye, tudod hogy hálás vagyok neked?Nélküled most a szállodában csücsölnék és azon rágódnék, hogy mi van a Gáborral. Így viszont nem sokára vele lehetek.-hangján lehetett hallani félelmet. Azt a félelmet ami azt jelzi, hogy nem akarunk elveszti egy újjabb barátot, de mégsem szólhatunk bele a sors akaratába. Ő dönt és nem mi...és azt el kell fogadnunk, ha akrjuk ha nem.
Az út hátra lévő részében nem nagyon beszélgettek. ZSolti ismét aludt, de Viki nem tudott.
-Ébredj-sugta ZSolti fülébe gyengéden Vik.-Mindjárt leszáll a gép.
-Ébren vagyok. -nyitotta ki a szemét a fiú.
-Jót aludtál?
-Igen....Veled álmodtam....-és mosolygott.

Először Viki házához mentek. Ott ma megbeszéltek szerint lepakoltak.
-Mennyünk a kórházba!
-Szerintem, jobb lesz ha csak holnap látogatjuk meg őt. Inkább pihend ki magad....
-NEm akarom. Oda akarok menni.-és már elis indult az ajtó felé, de ZSolt gyorsabb volt.
-NE csináld ezt!-és megcsókolta a lányt.
Vik nem ellenkezett.
ZSolti felvitte az egyik szobába Vikit.