A nap meleg sugarai mostanában elkerülték a város lakóit és helyette sötét felhők uralkodtak az égen. Mintha a természet előre tudva volna vagy legalábbis sejtené a jövőt…

Lili kedve se volt jobb, mint ami kinn volt, ott ahol már a ház védelmező falai nem értek el.
Lassú léptekkel ballagott le a fényárban úszó konyhába. A disz világitás oka hamar kiderült, miután belépett oda. A forró kávé kellemes illata mellett egyetlen leánya fogadta a helységben. Kicsit meg is lephette az elé táruló látvány, hiszen gyermeke nem arról volt hires, hogy a konyhában tébláboljon amikor nem éhes. De szerencsére ez a pillanat is eljött Lili számára. És ezt őszinte örömmel fogadta, annak dacára, hogy milyen nap vár rá.
- Jó reggelt, anyu!- üdvözölte Júli, miközben épp egy tojást készült feltörni nem sok sikerrel. Ennek ellenére a mosoly nem tűnt el az arcáról, amivel édesanyját fogadta.- Hogy telt az éjszakád? -érdeklödő kérdése nem volt új Lili számára. És válaszok pedig, nem voltak szivderitők. De a kérdések nem ritkultak, hanem inkább szaporodtak.
- Tűrhető. -hangzott a rövid, de tömör válasz.
- Sejtettem. De ma reméljük kiderül, hogy miért fáj olyan sokszor a fejed. - mikor édesanyja hófehér bőrére tévedt a szeme még hozzá tette. -Egyébként szerintem, csak a sok stressz miatt van. A munkád az oka. Olyan sokat dolgozol…-folytatni nem tudta és nem is nagyon akarta, mert anyja egyetlen pillantásával némaságra intette, hiszen nem nagyon akarta már hallgatni a szinte betanult mondókát, amit nap-napután meséltek neki. Tudta, hogy lánya sem gondolja komolyan, amit mond, csak a felszinen reménykedik egy ilyen eredményben. Szivük mélyén már mindketten érezték, hogy valami komolyan nincs rendjén Lili szervezetével. De hangosan egyikük se mondta. Nem merték.
A némaság, ami beköszöntött rájuk, nem sokáig tartott, mert Júlinak ment a busza és még be kellett pakolni az iskolatáskájába.
Percekkel később viszont, ismét csak a légy zümmőgése törte meg a csöndet, ami a házra telepedett.
Lili gondolatai messze jártak. Egy másik világban… Aztán hirtelen visszahuppant a kegyetlen valóságba, ami nem sok jóval kecsektetett.
Gondolkodott, hogy mit csinálhatna, amig nem kell az orvosához mennie a labor eredményekért. Végül úgy döntött, hogy meleg fürdő, tele gyertyákkal megvilágitva talán felejtetni tudja vele a dolgokat, amik vártak rá.
1 óra múlva a mobil csörgése kikényszeritette a kádból, ahova olyan jól elhelyezkedett.
Egyik barátnője kereste, mert problémák merültek fel, miután ő pár napja szabadságra ment. A beszélgetésük után, Lili feleslegesnek tartotta vissza merülni a vizbe, ami lehet már hideg lett. Ezért a szobája felé vette az irányt, hogy valami ruhát magára vegyen. A választás gyorsan ment, hiszen a természet szinte helyette döntött.
Esernyővel a kezében lépett az utcára, ami köszönés képpen tele lett emberekkel, akik munkába siettek kizárva külvilágot maguk körül.
Lili az eső ellenére gyalog vágott neki az útnak.
A rendelőbe éppen, hogy megérkezett máris szólitották.
A fehér helységben, ahova betessékelték, egy ugyancsak fehér ruhás ember köszöntötte.
- Jó reggelt Lili! Hogy tetszik lenni? - kérdezte a hatvanas éveihez közelitő férfi, miközben az aktákat rendezgette maga körül, mig rá nem lelt a nő papirjaira. Könnyed mozdulatokkal a kezeibe és gyorsan átfutotta. Arca nem árult el semmit, pedig Lili reménykedett.
- Nah? Lehet tudni, hogymi a bajom?- csúszott ki a száján az asszonynak.
- Igen. - jött a felelet.
- És?
- NEm jó hirt kell közölnöm Önnel.
Kiváncsi és félelemmel teli szemek néztek visza az orvosra. Igy csak folytatta.- Ha az eredmények nem tévednek, akkor Őnnek agydaganata van.
- Bővebben?
- Bővebben? Egy rosszindulatu daganatot dianosztizáltak az agyaelülső részében. Sajnos a tumor előre haladott…
- Vagyis?
- Vagyis nem nagyon tudunk segiteni. Esetleg fájdalomcsillapitó gyógyszereket adhatunk és ha befeküdne a kórházba…
Lili ekkor közbe szólt:- És körülbelül mennyi időm van hátra?
- Nem tudom.
- Mégis?
- 2-3 hét. Maximum 1-2 hónap.
- Köszönöm. - és ezzel befejezetnek találta a beszélgetést az orvosával. Felkelt a fotalból és csendben kiballagott.
Nem sokára ismét csögött a telefonja. Lánya kereste.
- Szia, anya!
- Szia.
- Nah mi volt? Úgye igazam lett? MOnd, hogy igen!
Nem jött válasz.
- Anya? Ott vagy?
- Igen.
- Mondj már valamit!
- Igazad lett. A sok stressz miatt, ami a munkahelyemen ért, merültem ki.
- És ezt ilyen kedvvel mondod? NEm örülsz neki?
- De. Csak most fáradt vagyok.
- Jah. Akkor nem zavarlak. Nah, puszi.
- Szia!- köszönt Júlitól anyja, miközben arcán, mint tiszta patak folytak a könnycseppek.

A napok elteltével az idő egyre romlott, ahogy Lili állapota is. És bármennyire próbálta eltitkolni betegségét, nem sokáig sikerült neki, mert egyik délután rosszul lett és be kellett vinni a kórházba.
Júli nem értette, hogy miért nem gyógyul anyja, ezért felkereste azorvost, aki értetlenül állt a lány előtt. Először nemesett le neki, hogy kérdező nem tud semmit anyja betegségéről.
Amenyire csak tudta kiméletesen, ugy közölte a tényeket.
Júli berohant a kórháziszobába, ahol Lili épp ébredezett.
- Miért nem mondtad el, hogy beteg vagy? Halálos beteg?- tette fel kérdéseit az ágyban fekvőnek, aki nem nagyon tudott mit válaszolni.
- Anya! MIért nem voltál képes velem is közölni, hogy nem oskára meghalsz? MIért??- szavai zengtek szinte a rideg szobában.
- Azt kérded, hogy miért nem mondtam el a betegésem?- szólalt meg Lili.
- Igen.
- Még nem jöttél rá? Pedig egyszerű. Nem akartam rád zúditani a gondjaim. Nem akartam, hogy idő előtt fájjon a szived. Ezért.
- Miért? MIért te? Hiszen te senkinek se ártottál! Ez igy nem igazságos! - ésodaborult édesanyja ágyához és a csontos kezeket a kezei közé fogta és nem engedte el.
- Sok mindne nem igazságos ezen a világon gyermekem… MEgkérhetlek valamire?
- Persze! Bármire.- mindketten tudták, hogy közelben van a Halál.
- Kérlek, ne szomorkodj túl sokáig a halálomon! Hiszen ott foglak fentről nézni téged és életed! Ne búsulj! A szeretetem nem hal meg velem együtt!- és ekkor a közelben lévő gép, ami eddig csipogott, most egyhangúan sipolni kezdett…