égszívem megolvasztottad,
Lelkem összeforrasztottad,
Hogy legyen mit összetörnöd,
Ismételten meggyötörnöd.

Olyan nagyon fáj a magány,
Hallgat a fán a csalogány,
A rétek színeket elvesztik,
A fák lombjukat leeresztik.

Fekete élet, és fehér halál,
Lelkem nyugtot sosem talál,
A csillag már hiába ragyog,
A Kis Herceg már rég elhagyott.

Mindhiába is esdeklem én,
Hogy maradj szívem rejtekhelyén,
Te álmaimból felébresztessz,
Ébrenlétben elmenesztessz.

Egybe folyik nappal, éjjel,
Eggyé válnak a szenvedéssel,
S míg a pacsirta hangját várom,
Gondolatban nálad járok.

Várom, hogy egyetlen szavadra,
Piros szín kerüljön a pipacsra,
Hogy derűs, színes legyen a világ,
Hogy színesen pompázzon a virág.

A halott virágok életre keljenek,
A madarak vígan csiripeljenek,
Szívem ünneplőbe öltözhessen már,
Mert tudja, hogy nemhiába vár…